Mostanában mindig azt mondtam, hogy az én életem úgy volt tökéletes, ahogy volt, mert átmentem minden katarzison, fejlődésen és változáson, ami szükséges volt mindahhoz, hogy azzá váljak, aki vagyok.

És akivé váltam, az egy letisztult, önazonos, sokat megélt és megtanult valaki. Ez így is van, de a változás örök, a mozgás nem áll meg, és újabb szintre léphetek.

De nem vettem figyelembe pár dolgot...

Hogy mártírrá váljak, nem biztos, hogy annyira kívánatos.

Ne csak mindig adjak magamból.

Kimondjam azt, ami bánt.

Bele merjek állni a konfliktusokba.

Úgyhogy új alapokra helyeztem az életemet, illetve bizonyos részeit.

Már nem félek mindentől, amit elveszíthetek. Mert amit elveszíthetek, az nem biztos, hogy épített engem.

Ezek nagyon bátor szavak, bátor kijelentések. Néha nehéz őket kimondani.

Azt is el kell engednem, amiről azt hittem, hogy ha görcsösen ragaszkodom hozzá, az jót tesz. Nem mindig.

Emberek tűnnek el az életemből, de újak jönnek. 

Talán szakmát, munkahelyet kell váltanom, ha eljön az idő.

Nem kell félnem, rettegnem már semmitől.

És ez az igazi szabadság. 

Hát hol éltem én eddig?