Leírom mi történt a kórház 5 napja alatt. Lesznek durva részek, szigorúan csak 18 éven felülieknek!

Tehát Aug. 30-án 7 órakor megjelentem a SOTE I. számú Klinika adminisztráción a híres-neves táskámmal, amit még Január 3-án pakoltam be pajzsmirigyműtétre készülve (akkor még úgy volt, hogy pajzsmirigydaganatom van). Azonban az ablakon kívül hívták a műtéteseket. Egy papírt nyomtak a kezünkbe és mehettünk felfelé a lépcsőn az emeletre. Úgy igyekeztünk, mintha hajtanának minket. Hárman mentünk a 8 ágyas terembe, és elfoglaltuk a helyünket, próbáltunk mielőbb kipakolni, elhelyezkedni, mert a nővérkék már jöttek is. Nem tudtam mit tegyek a kezem ügyébe, mi kell majd a műtét után. Hiába lesz ez már a 20. operációm, az ember nem lehet elég okos ilyen helyzetekben, nem gondolhatunk mindenre. Először lefújtam mindent fertőtlenítő sprayvel és utána pakoltam be a kis fiókos szekrénybe. A nővérek addigra már az első újonnan érkezettet interjúvolták. A férjemet kiküldték az első pillanatban.

Ami az első perctől hiányzott, az a köszönés, bemutatkozás hiánya volt. Látszott, hogy nagy a sietség és egyszerre hárman jöttek, abból az egyik egy ápoló volt (copfos fiú :) ). Sorban mérték a vérnyomásokat, írták fel a szedett gyógyszereket, kötötték az infúziókat, rakták a fáslikat. Aztán tulajdonképpen bemutatkozott az ügyeletes nővér, de a tudnivalókat nem mondták el (házirend, mosdó stb) egyáltalán. Ehhez a kórteremhez nem tartozott WC, ezért ki kellett menni és egy másik folyosón lehetett a folyó ügyeket elintézni, nem beszélve a fürdőszobáról, ami egy másik hosszú folyosó végén volt található.

Az első beteg úgy nézett kiesik, mert azt hallottam, hogy őt nem lehet operálni, már csak egy másik 'kolléganő' volt előttem, de aztán mégis elvitték műteni. Nos, kb. így zajlott ott minden munka. Szervezetlen, káoszos munkaszervezés, hiba-hibára halmozás. És el is kezdődött nálam.

A főnővér beviharzott, és elkezdte nézni a kórlapomat, majd valamit szólt hozzá jobbról a nővér, mire hangosan nem tetszését fejezte ki, és ami bennem megmaradt: felmondok, én ezt nem csinálom. Ezek után jött be hozzám branült betenni. Meglett az eredménye sajnos, szétdurrantotta az eremet, ami azért is fura, mert sosem csinált még senki ilyet velem a 41 évem alatt. Az én vénáim jók szoktak lenni. Mint utólag megtudtam valószínűleg átszúrta az eret... Ijjjjjjjjjjjj. Fájt az nagyon és a karom duplájára dagadt egy perc alatt, majd elöntötte a vér a bőr alatti szövetet. Ez a kép már itthon készült és sokat halványult, azt az igazi rikító lilát képzeljétek el, ami nagyon szép szín, de nem a karon, inkább hajon :):

 Nincs azzal baj, ha hibázunk, mert emberek vagyunk, de akinek a hivatása az emberi élet, az nem mehet be felpaprikázva vénát szúrni és mérgében eldurrantani! Ezt a főnővért többé nem láttam... Az pedig már csak hab a tortán, hogy a bal karomba nem is lehetett volna szúrni, mert azt az oldalt műtötték.

Végül a jobb-ba került a branül és kiderült, hogy a 3 héttel ezelőtt sürgősséggel és idegbajjal készített vizsgálataim már nem jók. Vettek vért és mehettem le az EKG-ra a mellettem lévő hölggyel együtt. Már láttam, hogy itt aligha jut rám a sor 10 h előtt. Az EKG előtt nem mi, műtét előtt álló, benn fekvő, köntösös betegek élveztünk előnyt, hanem mindenki más... Az EKG botrányos állapota miatt (a lap, amin a tappancsok már nem ragadnak és úgy próbálja az asszisztens rászorítani az emberre) 4-5x is el kell készíteni a vizsgálatot, mire sikerül...

Végre meglettünk ezzel is, felmentünk. Szóltak, hogy jön az aneszteziológus hozzám hamarosan, mert valami nincs rendben a múltkori EKG-mal. Na, kezdhettem aggódni. Valójában nem mondta, hogy pontosan mi a baj vele, csak hogy nagyon nem jó és szoktam-e fulladni, fel tudok-e menni a 3. emeletre zihálás nélkül (ki az, aki fel bír???), ájultam-e már el valaha, nem szoktam-e szédülni. Én erre csak azt válaszoltam, ami az igazság, hogy sokat sportolok, még a 7-re is fel szoktunk menni a kollégáimmal, mert a Global Challenge keretén belül minden lehetőséget megragadunk, hogy mozogjunk és nem, nem ájultam még el soha, kiváló fizikai állapotban vagyok. Kicsit méregetett, aztán elment.

Negyed 11-kor toltak be a műtőhöz (de még a folyosón legalább fél órát várakoztattak). Ismét sokat beszéltem, de a végén már mondták, hogy most már tényleg beadják a cuccot, mert el kellene hallgattatni engem :D  Amikor elkezdték adagolni az altatót a jobb karomba, éreztem, hogy éget, szóltam is, és lelassították akkor, de utána már csak az őrzőből villannak be képek. Ott csak feküdtem, mint egy darab fa, és pontosan nem tudom meddig. A kórterembe 2-kor vittek vissza, ezt Gábortól tudom. A beteghordó, aki odafelé vitt, mondta, hogy álmodjam meg a lottószámokat és most elkérte a számokat, amiket mondtam neki, pedig jeleztem, hogy nem alvás közbeni álmok, csak a szerencseszámaim. Minden rendben volt, a doktornő bejött, elmondott pár dolgot és hogy majd jön vasárnap (?). Kába voltam, csak arra emlékszem, hogy megkérdeztem hány nyirokcsomót vett ki és azt mondta, hogy egy nagyobbat és még 3-4 kicsit. Ennek örültem, az nem sok!

A következő egy óra viszonylag nyugodalmasan telt, de éber voltam, ahogy szoktam lenni mindig, nem igazán tudok aludni műtétek után. A férjem is elment, és később jött volna vissza. 

Egyszer csak kezdtem érezni, hogy feszül a puklim a hónaljam mellett, ahova a doktornő egy csövet vezetett a műtét közben. Addig is feszült, de úgy éreztem, hogy most jobban. Megtapogattam és bizony, kőkemény volt... Hirtelen a víz is levert és nagyon elkezdett a szívem verni, mellkasnyomásom volt. Hasmenést is éreztem, ezért ágytálat kértem, mert ilyenkor még nem mozoghat az ember.

A nővérnek is megmutattam a puklit és a fejemről folyó vízt, aki egy orvossal tért vissza viszonylag gyorsan. Arra emlékszem, hogy egyre rosszabbul lettem és valami infúziókat kaptam, állítólag a vérnyomásom 80/50 volt (de hogy mikor mérték?) és az ágytálat gyakran követeltem. A doktornőm jelent meg két ápolóval és félülésbe húztak, majd szorosan betekertek egy szorítókötéssel, amíg már alig kaptam levegőt is... Ezzel tamponálták a vérzést, ami egy érből indult fenn a mellkasomban. És mindezt azért, mert nem volt műtő...

A következő rossz élményem az, hogy bejön a beteghordó (hozzám az az ember soha többé nem érhet!) és annyit mond, hogy másszak át a hordágyra. Én? 3 órás műtötten? Nem tudom hogy gondolta, de nem tudtam felkelni, és aztán valahogy ő rángatott át, de mindennemű emberi érzés nélkül és nyilván veszélyeztetve, hogy újra bevérezzek. Többször nekitolt falaknak, ágyaknak, ez is rémlik. Ismét kinn várakoztam a műtő előtt és újra rámjött a hasmenés. Görcseim is voltak, de felállni nem tudtam volna. Végre valaki jött arrafelé, egyből letámadtam, hogy szükségem van egy ágytálra. Azért gondoltam, hogy adnak, mert a nővér előtte elmesélte, hogy rá is rájött a szapora és kapott a műtőben ágytálat. Nos, én nem kaptam. Nincs, mondták ők. Itt nincs. Hát, akkor ennyi, kénytelen leszek a természet lágy ölét használni eme célra. Aztán elmúlt. Újra aludtam.