Na, most jön a legjobb rész! :D

És ha eddig élveztétek, most lesznek, akik lemorzsolódnak! Ez tuti! És még nem is tudjátok miért :)

Tehát úgy néz ki ugye, hogy pénteken nem engedték a CT-t, tehát be kellett cserkészni hétfőn az Endodokit, aki beutalt és szerezni tőle egy olyan papírt, amivel bejutok végre. Persze megoldottuk. Akkor még istenítettem őt, hogy elintézett mindent ilyen gyorsan, de mostanra már árnyalnám a képet, majd leírom mit gondolok...

Szóval megint ott ültünk a CT előtt és vártuk a nyaki-mellkasit, amiről azt olvastam, hogy nem csak intravénás kontrasztanyaggal megy, hanem még meg is kell hozzá inni egy nagy kancsónyi piát. De ahhoz másfél órával előtte szervírozzák a folyadékot. Sok vendég már ott fogyasztotta a kékes színű nedűt. Mi két órával az időpontom előtt érkeztünk, viszont onnantól, hogy elkezdett ketyegni a másfél óra, senki sem jött ki a vizsgálóból - egészen az időpontomig. Már nagyon tűkön ültünk és zabszem effektusunk volt. Amikor az asszisztens végre megjelent, lerohantam. Kaptam koktailt végül (ittam is egy pohárral), de aztán elvették :) Hogy is történhetett ilyen? Félreértés volt. Méghozzá abban, hogy - a mai napig nem értem, hogy lehetett az ő kezében a papíromon az, hogy has-mellkas és külön nyak CT... Utólag csekkoltam, nem az volt rajta... Az szerepel a papíron, hogy nyak-mellkas és külön a has... Na de lényeg a lényeg: visszavették a kancsót és a nyakit megcsinálták. Mi is történt odabaenn? Befeküdtem, szúrtak egy vénát (ott a nővérke kb. magában elmondta az összes felmenőmet, mert a sok folyadék + előző napi fokhagyma megtette a hatását: tudniillik olyan folyós volt a vérem, hogy végigfröcsögtettem a fél gépet :D Meg is kérdezte, hogy ugyan szedek-e vérhigítót. Megnyugtattam, hogy nem, csak túltoltam a liquidet...

És ezután elkezdték a vizsgálatot. A hang engem nem zavar, az sem, hogy mi forog körülöttem, ugyan már! Viszont elkövettem egy hibát, hogy nem néztem részletesen utána, mit is érez az ember. Ennek menete: amikor beengedik a vénádba a jódot, forróság indul a felsőtestedben, majd nem sokkal később az alsótájékon is. Ez félelmetes volt, halálra rémültem, hogy allergiás reakció vagy a pajzsmirigyem kiakadt. De még most jön a lényeg: jött egy nagy lökés a fejemnél és elkezdett minden pörögni-forogni, a mellkasom szorított, ezért ziháltam, és végül elkezdett szörnyen kalapálni a szívem. Ez így már az elviselhetetlenségig fokozódott, szóval mozogtam és emelgettem a lábam, mert éreztem, hogy egyszerűen valamit tennem kell, hogy ne dobjam fel a pacskert. Sokáig tartott ez az állapot. Elképesztően sokáig. Ömlött a könnyem, és rólam a veríték, erősen hiperventilláltam. A közepén éreztem, hogy nincs más hátra, megadom magam, jöjjön a halál. Elkezdtem imádkozni és arra gondolni, hogy a túlvilágon vár rám Isten. Lassan, de biztosan megnyugodtam és kívülről kezdtem szemlélni az eseményeket. A testem mindent érzett, de kissé kiléptem belőle és így nem ugrottam ki a CT gépből. Mire végetért, már lefutottam ilyen lélegzés mellett vagy 20 km-t kardioban. Szinte hihetetlen, de egyszer tényleg végetért. A szívem továbbra is vadul vert és kapkodtam a levegőt. A nővérnek csak annyit tudtam mondani, hogy nem vagyok jól, de mivel az égő érzésekkel kezdtem a mondanivalómat, egyből ledorongolt, hogy de hát ezt mondta is és teljesen normális. Nem erősködtem.

Futva menekültem kifelé és még pár órát próbáltam visszaállítani a mellkasomat alapállapotba. Sikerült. Itt vagyok. Istennek köszönhetem. Tudom és érzem. (nem, nem pánik volt, hanem a jód hatása)

A holnapi még nagyobb horror lesz! Tartsatok velem!