Durván hangzik, de előfordulhat...

Gyűjtöm őket. Mint a bélyeget.

Ki gondolta volna, hogy 10 hónappal a Januári pajzsmirigyrákos félre-diagnózisom után, most megint ott tartunk, hogy mégiscsak rák ez. Persze nem én mondom, hanem a szonográfus (ultrahangos). 

Szorít a torkom, ezért mentem. Vagy gombóc, nem tudom.

Annak ellenére mondja 90%-os bizonyosságúra, hogy január óta csökkent a gyanús terület mérete, és jópár göb el is múlt azóta. Tehát azt kellett volna mondania: Kedves Hölgyem: 1. nincs megnagyobbodva a pajzsmirigye, ami jó hír, 2. felére csökkent a gyanús terület mérete, tehát javul... 

De ő ezeket mondta inkább: nagyon jó géppel dolgozik, ami jobb felbontású, mint a januári, a terület egyértelműen rosszindulatú, még a típusát is leírta.

Nyilvánvalóan nem hitte el, hogy a szövettana jó lett év elején, mert nincs róla papírom, ezt még pótolnom kell a patológiáról.

A kis göbök, amik látszódtak akkor, lehetséges, hogy a gyulladás miatti változások függvényében most visszahúzódtak. Hogy mi? Nem éppen akkor kellene megnagyobbodniuk?

Éreztem újra azt a bizonytalanságot, ami minden orvost elborít, ha engem vizsgál. De én inkább úgy gondolom, hogy sokat javult a pajzsmirigyem január óta. Ettől még persze, meg kell szúrni és ki is kell venni (nem akarom az egészet kivetetni!!!). Ismét csak pár napig voltam agóniában, átlendültem elég gyorsan. Ha eggyel megbirkóztam, jöhet a második is.

Pár jó hír is van: a szív ultrahangom ismét rendben, a hasi is, és a CT-m is. Ez utóbbin csak a csökkent mésztartalom zavar, azt nem értem hogy lehet ennyi sport és D-vitamin, K2 mellett.

És továbbra sem tudom mi van a torkommal, úgyhogy holnap Fül-orr-gége jön. Hétfőn pedig endokrinológus, arra igazán kíváncsi vagyok, ő mit mond majd.

A szememmel is elmentem szemészhez, mert két fehér bogyó alakult a belső szemhéjamon és fájt (arról már nem is beszélek, hogy nem látok tökéletesen az új szemüveggel sem), de a doktornő csak azt tudta mondani, hogy még nem látott ilyet, nagyon ritka és valószínűleg valami kálciumlerakódás. De nincs vele teendő.

Azért ettől függetlenül nem szomorkodom itthon, moziba, színházba járok és beszorulok a öltözőkbe :D Nem unalmas az életem.

Mert az úgy volt, hogy CT vizsgálat végeztével visszakísértek az öltözőbe, de miért ne pont velem történne meg, hogy behúzom az ajtót, mert ne bámulgassanak engem kívülről (igaz az csak egy belső folyosó)? Nem is értettem, miért kell tárva-nyitva hagyni az ajtókat, milyen egy hely ez. Amint kattant a zár nyelve, már fordultam is vissza, és próbáltam nyitni. Nem ment. Valójában nem foglalkoztam a témával, mert azt hittem mire felöltözöm, már tessékelnek is kifelé, hiszen a betegek jönnek-jönnek egymás után. Amikor végeztem, megpróbáltam botrányos módon (ssssssss) hallgatózni, de csak foszlányokat hallottam. Türelmesen vártam és óvatosan kopogtam. De halljátok, ott amilyen zúgás van a CT géptől, az nem emberi! Természetesen nem hallották. Hallottam, hogy emberek jönnek-mennek, de az én öltözőmet valahogy mindig kihagyták a szórásból. Volt még időm, amíg ki kellett venni a branült (20 perc), de már eléggé untam magam. Egyszerűen nem hittem el, hogy senkinek nem tűnik fel. És nem. 20 perc után már újra kopogtam, majd végül dörömböltem. És végre zörrent a zárban a kulcs és nyílt az ajtó. Megdöbbent fejek, de mosolyogva vették tudomásul, hogy nem vagyok egy szívbajos és úgyis volt nálam telefon. És mi a vérvöröset csináltam volna odabenn a telefonommal??? Végre ehettem-ihattam stb. A nagy eseményre beültem a kórházi kávézóba és megittam egy jó feketét... :DDDDD