Már a műtőben felébresztettek, gondolom azért, hogy ne kapjak olyan sok altatóanyagot. Az utána lévő pár órát szívesen kitörölném az emlékezetemből...

Hánytam. Én. Aki sosem szokott. És sokat, epéset. Az éjszaka arról szólt, hogy meg akartam pusztulni a hátfájásban és a melegben, teljesen kiszáradva. A legnagyobb hőhullám közepette történt minden. Vastag takaróval, fáslival a lábamon a pokolban éreztem magam. Aludni nem tudok háton, és ez ki is derült, hogy valóban így van. Talán fél órát sikerült aludnom. A párnáimat levertem egymás után, a telefonom mint másnap kiderült valahol a lábamnál volt, hiába próbáltam 10 órán át eljuttatni a kezembe, nem ment. A nővérhívót nem értem el, a szájnedvesítőért nyújtózkodnom kellett, ami újabb pokolbugyrokat nyitott meg számomra (a karomat nem lehetett volna használni egyelőre). Hajnaltól kezdődött a buli. Jött a nővér 5-kor: vérvétel, hőmérőzés, infúzió. Én pedig örültem, hogy végre történik valami, már az őrületbe kergetett a hátam fájdalma. Konkrétan megkérdeztem, hogy felkelhetek-e, de a nővér kinevetett, hogy nyilván meghibbantam, két műtét után hova akarok ugrálni. De aztán megesett rajtam a szíve és segített felülni, aztán pedig még fel is álltam! Gyenge voltam, de bírtam állni. Mindaddig amíg egy helyben voltam, mozdulni nem volt javasolt... Áthúzta az ágyamat. Amikor legközelebb jött, nevetve mesélte az orvosoknak és a többieknek, hogy műtét utáni hajnal fel akartam már kelni :DDDD

De kimenni még nem lehetett, ezért az utált kacsával kellett továbbra is megoldani az ügyeimet. Aztán a délelőtt folyamán már megoldottam a kimászást és ezek után minden alkalommal. Ez még nem az az igazi zumba-maraton volt, bár amíg eljutottam oda, fertőtlenítővel, klotyópapírral, két branüllel (errről mindjárt!), két csővel és két tököcskével és retour, hát az kérem felért egy 3 órás zumbamaraton után érzett izomlázzal, izzadsággal és fáradsággal. És majdnem 3 óráig tartott :)

A délelőtt történései közé tartoztak a következők még: Reggeli vérvétel után egy második vérvétel (kézfejből) és a harmadiknál erős gyanúval kérdeztem, hogy miért kell harmadszor is levenni egymás után? A nővér kirohant és többé nem láttam, tehát nem volt szükséges és így le sem vette. De ezt a betegnek kell figyelni és tudni??? 

A nemtudomhányadik nővér infúziót akart bekötni, de előbb kivette azt a branült, amit a műtőben tettek be a jobb kézfejembe. Nem tudtam milyen célból, és igazából senki sem tudta, de kivette, mondván szabály szerint egy betegben egyszerre csak egy branül lehet. Még örültem is neki. A következő nővér jött az infúziómmal (3 napig kaptam antibiotikumot napi 2x) és bekötötte a könyökhajlatomban lévőbe, ami már nagyon lötyögött, de használhatónak tűnt. Kb 2 percig működött. Azután elkezdett mellette kifolyni a drága nafta. Szóltam, megigazították és újra működőképes volt 1 percig. De újra kezdődött a melléfolyás, így leállította és kiszedte a branülömet. Ééééééééééés, igen, egy új branült szúrt sok ütögetés után újra a kézfejembe. Ezeknek a helyei a mai napig fájnak.

A műtőből még egy ragaszom maradt a csuklómon is, azt sem tudta senki, hogy mi, de vagy branül próbálkozás, vagy vérvétel volt, mindenesetre nagy lila folt árulkodott a bőrömön arról, hogy valami rejtélyes történt a műtőben... Emlékszem, hogy az egyik nővér elkottyantotta magát egyszer, hogy én vagyok, akinél komplikáció volt műtét folyamán. Természetesen én azonnal kérdeztem, hogy mi, de válasz nem jött. Ellenben hiába kérdeztem a doktornőt utána, nem tudott ő sem semmiről.

A dokinő meglátogatott aznap délelőtt, elmondta, hogy egy ér indult el, ami a műtétnél még nem vérzett és az újabb műtétnél már szintén nem vérzett, de elégetett mindent, nehogy újra így járjunk. És betett még egy csövet is. Szóval az egyik csövecske a mellkasomból, a másik a hónom alól vezette el a váladékot, vért.

A többi nap mondhatnám, hogy eseménytelenül telt, de tulajdonképpen ez nem igaz, mert mindig volt valami történés. Volt hőemelkedésem, mindig jött valaki vizsgálni, nézni a tököcskéimet, kivették az egyik csövet az utolsó előtti napon és a másodikat az utolsó nap, átkötöztek, elmentem zuhanyozni, no, az para volt, mert minden fájt, húzódott és egyszer majdnem el is ájultam.

Tény, hogy nem volt leányálom ez az egész, még egy ilyen tapasztalt műtétesnek sem, mint én. Az a kiszolgáltatottság, fájdalom, mozgásképtelenség, kar emelési képtelenség sok! Öltözni sem tud az ember, még egy egyszerű tárgyat felemelni sem. És a regeneráció lassú, kemény gyógytorna minden nap, naponta többször.