A múltkor újra végiggondoltam az onkoteames beszélgetést és egyre inkább az fogalmazódik meg bennem, amit már sokat hallottam mindenfelől az egészségügyről, de vagy nem érintett, vagy .. nem hittem el?

Szóval a protokolláris orvoslás a jellemző és attól eltérni orvosi körökben talán bűn is.

Ez látszódik az én kérdéseimre adott válaszoknál is. Egyetlen logikus válasz van a mell eltávolításomra: hogy túl nagy a tumorágy (május végén a mell MR-en volt 5cm-es sugarú a pontszerű halmozódások összessége), ezért nem lehet úgy csonkolni, hogy maradjon állomány. Ez meggyőzött. Ellenben ez csak mellékesen hangzott el. A fő indok az volt, hogy a kiinduló állapot egy előrehaladott stádium volt és... na, itt nem jön magyarázat, hanem én teszem hozzá: a protokoll ezt követeli.

Az orvosok tartózkodnak az örömteli megnyilvánulásoktól. Mert tudom, érzem, hogy az átlagnál jobban gyógyulok, de ezt nem mondják ki semmi módon. És nem számít, hova jutottunk, a lényeg, hogy honnan indultunk szerintük. 

Én már belenyugodtam a drasztikus műtétbe, meggyőztek nyilván, és így biztonságos. De azzal nem tudok megbékélni, hogy nem ismerik el a rendkívüli gyógyulásomat. Egyetlen egyszer hallottam az onkológusomtól is olyat, hogy ...sőőőt. Ez nála a csodálat jele volt, de láttam, hogy titkolni próbálja. Miért fáj az orvosoknak ezt kimondani?

És mire gondolok személyre szabott kezelés alatt? Azt, hogy az orvos nem egy előre betanult szöveget mond, és követ egy könyvet, ahova le van írva mit csináljon az átlag tapasztalatok alapján, hanem figyelembe venné, hogy hogy alakult az én állapotom a kiindulási pontról. Szó sincs ilyesmiről. Elszomorító. Mint a gépek.

Hogy miért van ilyen sok időm írni mostanában? Mert itthon vagyok a kicsivel, ugyanis csütörtökön haza kellett hoznom a táborból délután, 39,1-es lázzal, fejfájással, hasfájással. Hányt is nemsokkal ezután alaposan megijesztve, hogy a műtétem végül törölve lesz egy jó kis calici miatt, de tegnap kiderült, hogy vírusos torokgyulladás, és tegnap és ma már teljesen jól van, ellenben nyaralni nem tudott elmenni a mamáékkal.

Az én csontizotópom is elmaradt tegnap, mert az egyik gép elromlott és megkérdezték, van-e fél napom ülni várakozással, én pedig inkább nem vállaltam, hanem a következő időpontot kértem (Szept 11). Így hatalmas szerencsével nem kellett elköltöznöm itthonról 24 órára (mert gyermekkel a sugárzás miatt nem érintkezhettem volna), és nem kellett volna megőrülni, mit is tegyünk a beteg gyerekkel... A férjem levitte a többieket Velencére, mi pedig Jázminnal itthon voltunk tegnap és ma.

Tegnap nem hívtak a műtét miatt, így 12-én nem nyiszálnak... Már csak a 13 lehet a következő időpont. Ha hívnak holnap... Hogy miért is van ez? Ha nem hallom a sebész saját szájából, biztos nem hiszem el senkinek... Nos, a műtők egy része tud csak indulni minden nap és attól függ hány, hogy hányan mennek be dolgozni, hogy hányan kapnak fizetést az emberek a kórházban... Ez már tényleg az egészségügy vége, ennél lejjebb nem lehet... :(